Érzelmek hullámvasútján

„Megszállottan keresem, hogy a lábam hová halad, fulladozom, a testem gyenge és a talpam a sárba ragadt. Fuss, szaladj messze!”

Kicsit késve érkeztél a rajtba, így a mezőny után indultál. Ez hogy jött össze?

A rutin és az évek. Annyira örülnék, ha egyszer lenne egy olyan verseny, ahol az nyer, aki a legkésőbb indul el, azt biztosan megnyerném. Eddig majdnem minden versenyemről elkéstem, kivétel a délutáni vagy éjszakai versenyek. Gondoltam nem érdemes megszakítani ezt a szép hagyományt, így az idei első versenyem rajtja is a szokásos mederben zajlott.

Hol sikerült utolérned a többieket?

Milyen többieket? Voltak többiek? Én nem találkoztam senkivel. Illetve, két sráccal, és akkor nagyon megnyugodtam, hogy nem én vagyok az utolsó, de sajnos kiderült, ők nem is versenyzők. Ettől először elszomorodtam, de azután nagyon fellelkesültem, mert akkor arra gondoltam, tényleg csak nekem egyedül szerveztek egy futóversenyt. Végre így életemben először megnyerhetnék egy versenyt. Később persze kiderült, hogy még így is túl lassan haladok, és még így sem nyerhetek. Tavaly kétszer is volt olyan, hogy egy távon hárman indultunk összesen csajok, és akkor sem sikerült harmadikként beérnem. Ez sajnos a rögvalóság. Ezen már én sem tudok nevetni.

Kihasználtad a szintidőt. Mesélnél erről?

Ha 5 órával több lett volna a szintidő, én azt is kihasználom. Szeretem pontosan betartani a szintidőt, szinte soha nem érek be hamarabb. Valóban most a szokásosnál is lassabban haladtam. Mármint a tempóm az első kilométereken nem volt még olyan gyászos, mint általában szokott lenni – ezen én is meglepődtem –, de később persze az lett. Az igaz, hogy az első komolyabb emelkedőtől kezdve, valahol a 8. kilométernél nagyon küzdöttem a sárral. Egyet léptem előre, ötöt hátra. Nagyon csúszott a sár, kivette minden erőmet a sárban küzdés. Gondolkoztam, hogy talán háttal kellene futnom. A cipőmet is becuppantotta a sártenger, de gyorsan visszaszereztem. Igaz, közben a cipő nélküli lábam pont bokáig süppedt a sárban. Akkor jött ki az első csúnya szó a számon. Azután már csak az jött ki. A maradék 36 kilométeren keresztül a cipőm már nem csak kívülről, de belülről is cuppogott.

Azután eleredt az eső is. Akkor gondoltam először arra, hogy keresek egy kocsmát, oda jól bemegyek és kivárom, ameddig nyár lesz és ragyogó napsütés. Általában egyáltalán nem zavarnak a zord körülmények, sem az eső, sem a sár, sem a hó, szeretem, ha fáj, de ez most egyáltalán nem esett jól. Már csak Pilisszentlászló, a frissítőpont és a kedvenc szakaszom, a Spartacus-ösvény járt az eszemben. Nagyon jól ismerem azt a szakaszt, szinte vakon végigmegyek rajta. A pilisszentlászlói frissítőponton egy gumicukros zacskóba banánt és csokit pakoltam. Ezt később nagyon megbántam. Soha ne csináljon ilyet senki, és utána főleg ne tegye bele a futózsákjába. Szerencse, hogy a zsebem teletömtem gumicukorral. Ez a gumicukor a kedvencem, imádtam, de nem volt pofám elvinni egy egész zacskóval.

A frissítőpontot elhagyva a 18. kilométernél meg is érkeztem a Spartacus-ösvényhez, és ott éreztem először, hogy imádom ezt a napot. Minden olyan tökéletes volt akkor. A Nap is kisütött. Igazán boldog pillanat volt. Több ilyen nem is volt ezután. Itt minden hibátlan volt, sár sem volt, turistákat sem láttam, csak az enyém volt akkor minden. Bántam is, hogy ez a szakasz csak kb. 7 km, nagyon hamar vége lett. Gyorsan megérkeztem a visegrádi frissítőponthoz, kicsit elidőztem és elindultam a Fellegvárhoz. Itt már nagyon mélyen voltam és már ki sem jöttem ebből a maradék 11 km-n. Ez nekem ötvennek tűnt. Fizikailag rendben voltam, fáradt sem voltam, egyszerűen nem akartak engedelmeskedni a lábaim.

Az egy pillanatig sem merült fel bennem, hogy feladjam. Ha már eddig eljöttem ugye. De nem élveztem, nagyon szenvedtem. Semmi nem volt jó. Pedig imádom a Pilist, de ez nem az én napom volt. Lemerült az órám is, és nagyon hiányzott, hogy nem láttam sem a tempómat, sem a pulzusomat. Megnyugtatnak ezek a visszajelzések. De szerencsére zene volt nálam. Ez valamennyire kihúzott a gödörből, de az igazán nehéz és szinte véget nem érő emelkedők mindig nyomtak visszafelé. Két nagyon kemény emelkedő következett, a Kalicsa-patak völgye után az első. Itt nagyon röhögtem (valójában hangosan csúnya szavakat kiabáltam), nem akartam elhinni, hogy tényleg fel kell mászni ott, ahol a jelzés volt. Felküzdöttem magam valami borzalmas lassú tempóban, és persze tudtam, hogy még vár rám a sokat emlegetett Vöröskő, ahol addig még nem jártam.

Tudtam, hogy az óriási szívás lesz, de jöjjön, aminek jönnie kell. Közben volt még egy frissítőpont, ahol némi sajtot tömtem magamba, ott majdnem sikerült normális állapotba hozni a szervezetemet, de akkor már nagyon tiltakozott minden lépés ellen. Szerencsére segítségem is akadt ezen a végső emelkedőn, de az utat nekem kellett megtennem. Rettenetes tériszonyom van, végig, ameddig felfelé haladtam a Vöröskő majdnem függőleges emelkedőjén, halálfélelmem volt. Innen már csak egy végső ereszkedés várt, és gyorsan bent is voltam a célban. Az utolsó 2 km-t nagyon szerettem, tetszett, hogy nincs vacakolás a végén. Összességében ez egy nagyon nehéz útvonal, nehezebb, mint egy átlagos ilyen távú verseny, de ez benne a legjobb!

Elégedett vagy a frissítőpontok tartalmával? Mit fogyasztottál, s mi hiányzott?

99%-ban igen. A savanyú gumicukor, a banán, a kovi ubi, a sajtkockák isteniek voltak. Ezeket szoktam egyébként is csak enni a frissítésen, ha van. Ha nincs, akkor bármit bármivel, igazán nem vagyok válogatós. Csillagos ötös volt az ellátás! Viszont én az utolsó frissítőpontnál, 25. km-nél nagyon-nagyon kívántam a sós vajas kenyeret a kovi ubi és a sajtkockák mellé. Erről később hallucináltam is. Egyébként minden tökéletes volt.

Ha már étel: a célkaja ízlett?

Nagyon gyorsan megettem, nekem nagyon ízlett. De tényleg bármit megeszek, ami nem hús. Vegetáriánusként egyébként is rettenetesen furcsa kajákon élek.

Mennyire zavart, hogy az érmet nem sikerült beszereznünk?

Sajnálom, mert biztos nagyon szerettétek volna a versenyzők nyakába akasztani. Engem egyáltalán nem. Furcsa lehet, de én a rajtszám fetisiszta vagyok. Az érem nem jelent semmit, de a rajtszám végig velem van egy-egy hosszú úton. Bármikor ránézek egyre, megtapogatom, minden emlék azonnal visszajön. Az érmekkel kapcsolatban ezt soha nem éreztem még.

Miért esett a választásod erre a nehéz, első rendezésű versenyre?

Elsősorban a helyszín miatt. A Börzsöny után a Pilis a második kedvenc helyszínem. Az útvonal pedig részben a 2020-as célversenyem helyszínein megy keresztül, ezért ezt választottam. Sokkal nehezebb, volt, mit vártam, de persze egy percig sem bántam, hogy emellett döntöttem. Kíváncsi is voltam, miután ez első rendezés volt.

Hogyan értékeled magát a rendezvényt?

Tökéletes volt. Nagyon sajnálom, hogy lemaradtam a rajtról. Állítólag nagyon különleges volt. Én még ilyen tökéletes szalagozást soha nem láttam. Érezhető volt a nagy-nagy szeretet és precizitás a szervezők részéről. Ez mindenen érezhető volt. A frissítőpontok kínálata bőséges volt. Nagyon kedves volt mindenki. Én magam is sokat vagyok az asztal másik oldalán, tudom, hogy milyen nehéz egy verseny lebonyolítása.

Mik a tervek a tavaszi hónapokra?

Verseny: Amiről már írtam is, a célversenyem idén a Szentlászló Trail (84 km, 3100 m szint), majdnem kétszer annyi, mint a Hello Fellegvár Trail volt. Ez május végén lesz, illetve a Sárga 70 TT (72 km, 2290 m), ami április végén lesz. Mindkét esemény rajtja éjszaka lesz, így talán van esélyem odaérni a rajtba de magamat ismerve, ebben egyáltalán nem vagyok biztos.

Nem verseny: Hosszú futásokat tervezek a Börzsönyben, illetve a Pilisben, ahova most sokkal többet kell mennem, nagyon alaposan szeretném bejárni a Szentlászló Trail útvonalát, illetve hétköznap a Hárshegy-Hármashatárhegy a lelőhelyem (a HEGYEM), itt szinte naponta előfordulok.

facebook
twitter
instagram