Három és fél óra sár, öröm, lendület

Kellemesen langyos, már-már tavaszt idéző időjárás fogadott szombat kora délután Márianosztrán. Szokásomhoz híven már egy órával a rajt előtt ott voltunk, hiszen a kedves férjem megint elkísért, hogy szurkoljon és túrázzon egyet. Vártam ezt a versenyt, ugyanis az előző (Suki Trail) nem alakult egészen elvárásaim szerint.

Az időjárás előrejelzést, illetve a főszervező gondos tájékoztatását figyelve meglehetősen saras pályára lehetett készülni ellentétben a várt havas-jegessel. Szerencsére az elmúlt időszakban két hosszabb – 40 km – pályát is sikerült futnom a Börzsönyben elég vegyes útviszonyokon, így nagy meglepetés úgy gondoltam már nem érhet.

A versenyközpontba érve már nyüzsi fogadott, a rajtszámfelvétel egy pillanat műve,Férj nekiindul, én meg kezdhettem is hangolódni a rám váró nem is olyan könnyű feladatra. Hangolódásomat megkönnyítette Janek Noémi társasága, akivel már jó ismerősként köszöntöttük egymást. Beszélgettünk a pályáról, a várható útviszonyokról és a közeljövő versenyeiről, na meg közös szerelmünkről, a Tátráról. Közben Zseni barátnőm is megérkezett, akivel a távolság miatt / Sopronban lakik / sajnos ritkán találkozunk, de ilyenkor annál nagyobb örömmel üdvözöljük egymást. Így hát jó hangulatban álltam többedmagammal a rajtzónában az indulásra várva.

A pálya első 10 kilométere viszonylag jól futható volt a foltokban saras szakaszok ellenére. Amúgy sem akartam nagyon elszaladni az elejét, hiszen a szintrajzból tudtam, mi lesz még a második etapban. A hivatalos frissítőpont ugyan csak 17 kilométernél volt, de leérkezve, vagyis inkább lecsúszkálva Nagybörzsönybe, ami úgy a tizedik kilométert jelentette, egyszer csak megláttunk egy meglepetés terített asztalt. Kérdeztem is, hogy ez nekünk van e kirakva, mire érkezett a válasz, hogy igen.

Húúúúh, nagyon-nagyon jól esett a banán és kóla kombója pluszban a saját frissítésemhez és a Hegyes-hegy-orom meghódításához a sárga háromszögön, mert bizony csak mentünk, mentünk és mentük egyre feljebb, miközben a Nap már lassacskán eltűnt a horizonton. Egyszer csak végre itt vagyunk, a tetején. Ezután „kellemes” lejtő következett, azt hiszem itt eshettem el valahol, de épphogy a bal lábam és kezem érte a földet. Nem is olyan sokára jobbnak láttam feltenni a fejlámpát, így már erős szürkületben érkeztem két fiú sporttárssal Nagyirtáspusztára a hivatalos frissítőponthoz, ahol Csipitől kaptuk a kijózanító hírt, hogy ugyan már csak 6 kilométer, de még vagy három hegy.

Fotó: trailrun.hu

Mondom nem létezik én tutira egyre emlékszem, tanakodunk is a fiukkal, majd egyikük ránéz a szintrajzra és valóban, nem csalás, nem ámítás, még mászni kell. Most már a mindegy is tökmindegy volt, másztam lelkesen vagy futottam, ahol tudtam, de egy helyen annyira rézsűsre volt csúszkálva az ösvény, hogy jobbnak láttam gyors gyaloglásra váltani. Az utolsó lábakat próbáló saras emelkedő a Só-hegyre vezetett, itt utolértük a rövidtávosok mezőnyét. Felérve pazar látványt nyújtottak az alattunk elterülő helységek fényei. Na innen már csak robogás maradt a célba, amit különösen varázslatossá tettek a fényvisszaverő szalagok egymásutánjai, mint megannyi kis szentjánosbogár pislákoltak a sötét erdőben.

Még egy kis sárdagasztást, majd újra aszfaltot éreztem a lábam alatt, már közvilágítással. Lazán és könnyedén befutottam a célba, ahol nyakamba akasztották a szép fa érmet. Én boldog vagyok, mert ezzel a 3 óra 34 perccel tökéletesen kihoztam a maximumot magamból, jól sikerült a frissítésem és az erőbeosztásom ezen a durván saras pályán. Élveztem minden lépését, nem jött semmilyen mélyrepülés. Ezzel az eseménnyel egy igazi terepfutó csemegét kaptam, amire még sokáig jó lesz visszaemlékezni.

A trailrun.hu weboldala.

facebook
twitter
instagram