„Rendkívül idegesítő, mikor az agy random zenéket vetít”

Elképesztő sztorik egy rendkívül laza és roppant humoros sráctól, aki túrázóból lett ultrafutó és 2019 novemberében teljesítette Magyarország egyik, ha nem legbrutálisabb kihívását, az instantok királyát, a börzsönyi Kört. Olvassatok, nevessetek és tanuljatok belőle!

Mielőtt a közepébe csapunk, meséld el kérlek, honnan jött neked a gondolat az ultrákat illetően.

Szóval, hogy honnan jött az ultra?  Kezdem az elején!

Teljesítménytúrán először 2013 április elején jártam, a Tenkes 30-as távon a Villányi-hegységben. Azóta minden évben visszalátogatok erre a túrára. Ezzel a túrával kapcsolatban határozott emlékem, hogy utána a pécsi buszról alig tudtam leszállni, úgy beállt mindenem.

Aztán ősztől egy kisebb baráti társasággal elkezdtünk járogatni a pécsi teljesítménytúrákra, melyek többnyire 20-40 km közötti távot fedtek le. Ja igen, ekkoriban még Pécsen éltem, 2016 januárjától vagyok Budapesten, ezért ez a mecseki, Mecsek környéki kezdés.

Telt múlt az idő és egyszercsak szembe jött a neten a Piros 85. Na mondom, erre én elmegyek, lesz ami lesz. Ezen a kijelentésen és a szokásos ösztönzésen („Attila, nem vagy elég kemény!”) felbátorodva Szily Attila is velem tartott az első ultrára. A fokozatosság elvét szem előtt, de be nem tartva így alakultak az első hosszabb távok: 2015 októberben Piros 85, majd 2016 áprilisban az első alkalommal megrendezett Mecseki Mátrix 135-ös távja. Pusztulat nehéz volt, három óra előzetes alvással és 29:xx óra menetidővel, kőkemény talajon Speedcross háromban. Meg hát röpke 50 kilométerrrel volt hosszabb bárminél, mint amit addig mentünk. Folyománya: amikor aznap visszaértem a Népligetbe, egy nyugdíjas néni tartotta nekem az ajtót. Ráadásul másnap sportcipőben kellett bemennem az irodába, annyira be volt dagadva a lábam.

Szóval már ebben az időszakban is voltak arra utaló jelek, hogy a megfelelő felkészülés nem az én asztalom, majd májusban Kinizsi 100, aztán valahogy úgy maradtam.

Az ITRA-n 2015-től vagy „lenyomozható”, ahol azt láttam, hogy nagyon tudatosan, apró léptékben készültél. Ez akkor nagyon nem így volt, s pusztán véletlen?

Ezt még abszolút nem is néztem, jó tudni, hogy valahol ezeket nyilvántartják, ami ugyanakkor felvet bizonyos kérdéseket. Rátérve a kérdésre: tudatos készülésről szinte egyáltalán nem beszélhetünk. Leszámítva az igen foghíjas, aszfaltos futóedzéseket. Venczel Krisz és Papp Tündi unszolására próbáltam meg most a Kört, miszerint „nyomjad, most jó formában vagy, ki tudja mi lesz jövőre”. Mondjuk az állítás második felével végülis egyet tudtam érteni, ráadásul Krisszel mi már bejelentkeztünk volna 2017. decemberre a Körre egy páros teljesítésre, de azt hiszem abban az évben nyáron változtatta meg  Csanya a kvalifikációs rendszert, így erről lecsúsztunk. De hát semmi sincs véletlenül, ugye?

Tehát a szándék ott lógott a levegőben már egy ideje és őszintén szólva így utólag egyáltalán nem bánom, hogy most álltam be a próbázók sorába. Korábban (mármint 2017-ben) sem fejben, sem fizikailag nem lettem volna kész erre. Bár a fizikai állapotra majd később visszatérek még.

A 2016-os GigaTúra Ligában négy, 2018-ban pedig hat száz kilométer fölötti megmérettetésed volt a nyilvántartás szerint. Melyikre és miért emlékszel a legszívesebben, s melyikre a legkevésbé?

2016-ban valóban négyre emlékszem én is, 2018-ban szerintem volt még néhány. A legküzdelmesebb teljesítésre kapásból két túra jut eszembe: egyrészt a fent már hivatkozott 2016-os Mecseki Mátrix, másrészt a 2017-ben utoljára rendezett Árpád Vezér 140, ami a Délitől ment el a Gerecsébe, majd vissza Visegrádra. Ez utóbbi túrán a 25:xx óra menetidőből durván 21 órát esett, ráadásul a pontőrökön kívül 30-40 km után senkivel nem találkoztam a részvevők közül.

Így visszagondolva, ez volt az első „magányos bevetés”. A Mátrixhoz hasonlóan ez is elég fájdalmas volt. Brutális vízhólyagok, kidörzsölődés, mindenféle tápanyag kiürülése, rommá ázás. Természetesen mire beértem Visegrádra, gyönyörű szép, napos idő lett.

Ja, és a 2017-es Vadrózsa! Ott pont 12 óra alatt megvolt a 80 km, aztán onnantól kezdve a következő 16:xx órából szerintem 12-14 órát esett. Az sem volt a legkönnyebb teljesítés.

Legemlékezetesebbet nem tudnék kiemelni, van jó néhány olyan túra, amire szívesen emlékszem vissza, ilyen például a számomra első (2017.) Kazinczy 200, majd a következő évben ugyanennek a 300 kilométeres jubileumi verziója. Vagy az első DZD 300 próbálkozásom. A 2017-es Rocki 130. Az idei Bakancsos Balaton 220. Mindegyikről oldalakat tudnék írni.

A Mátra 115-öt 2017 óta teljesíted immár három éve folyamatosan. Ez egy beugró volt a Kazinczy 200-ra, s vehetjük mérföldkőnek is?

Annyit hadd korrigáljak, hogy 2018-ban csak a 107-re futotta, idén pedig sikerült egy számomra elfogadhatónak mondható időt menni a rendes távon.

Beugrónak nem mondanám, egyszerűen csak így alakult. Mérföldkőnek én abból a szempontból tekintem, hogy ezen a túrán használtam túrabotot először. Ez úgy nézett ki, hogy a kölcsönkapott túrabot párból az egyik Mátraalmás előtt kicsivel volt szíves eltörni, úgyhogy a Galyavár sáncra fél bottal kellett felmászni. Ma már ez nem tűnik nagy érvágásnak, lehet bot nélkül is élni (sőt), de akkor nem volt nyerő. Aztán nem sokkal később, már a következő EP felé tartva találtam egy fához támasztva egy alkalmasnak kinéző faágat, azzal helyettesítettem a kiesett botot, így mentem a célig. Aztánel is hoztam haza.

Pár héttel később a Kazira pedig már saját bottal mentem, amit azóta is használok időnként. Pl. a Körre is ezt vittem. Megjegyzem, ez nagy dilemma volt egy ideig a Körön való indulás előtt, hogy vigyek-e botot. Tekintve a körülményeket és az állapotokat, szerintem nagyjából mostanában érnék fel a Foltán-kereszthez, ha nem vittem volna. Szóval legalább egy jó döntést sikerült hozni.

A Kör kvalifikációját jelentő Ultra-Trail Hungary csúcstávját épp egy Mátra 115 utáni hétvégén zúztad le. Nem volt benned félsz? Hogyan vetted a terep jelentette akadályokat?

Nem mondom, hogy ha úgymond lett volna választásom, akkor így raktam volna össze a menetrendet, de tény, hogy idén elég sűrűre sikerült a május-június.

Kezdődött egy Kinizsi százassal regisztráció nélkül, szóval ez „nem hivatalos”. Utána jött a Mátra 115, aztán az UTH, melyek talán egymást követő hétvégék voltak, aztán egy hétvége kimaradt, majd jött a Kazi.

Nem mondom, hogy nem aggódtam, de szerencsére nem volt probléma összességében. A legnagyobb akadályt a brutális meleg jelentette, ami főleg az UTH-n érződött, ráadásul ott az éjféli rajtolás sem könnyítette meg a dolgunkat, szépen felrúgta a bioritmus normális ütemét.

A Kazinczyn egészen más jellegű probléma volt, amitől azt hiszem mindenki szenvedett, többé-kevésbé. Már előre lehetett tudni, hogy szúnyoginvázió lesz, de ami az erdőben, sőt, már Sátoraljaújhelyen a vasútállomásról kilépve fogadott, az a legrosszabb várakozásaimat is felülmúlta. Talán nem túlzok sokat, ha azt mondom, hogy a két bot többet volt együtt a két kezemben, minthogy rendesen használtam volna őket, mivel egy kézzel félpercenként kellett elhessegetni a rajzó szúnyogokat. Rendkívül idegesítő volt, a szintemelkedés és a táv már tulajdonképpen teljesen másodlagossá vált emellett. Akkor úgy voltam vele, hogy kb. októberig nem akarok erdőt látni.

Más kérdés, hogy egy héttel később az Alföldi Kéktúra első szakaszán, ami a Szekszárdtól Bajáig tartó 50km-es táv, ennek a szúnyogmennyiségnek a négyzete volt.

Mi az, ami számodra gondot jelent, vagy jelentett az ultratávokon, s mit tettél/teszel azért, hogy ezt leküzdjed?

A meleget nem bírom, az idei UTH ezt a megállapítást kétszer alá is húzta; illetve ahogy korábban utaltam rá (Vadrózsa), a rommá ázás sem a kedvencem.

Volt egyébként az Attila Unokáinak egy Könyves Kálmán 75 nevű túrájuk a Gödöllői-dombságban, amit 2017-ben és 2018-ban rendeztek csak, mindig február első hétvégéjén. Na ott az első évben hóban, latyakban, bokáig a jeges pocsolyákban kellett több szakaszon is haladni. Azt kifejezetten élveztem.

2017-ben sokszor eljött a hosszú távokon a „mi a francot keresek én itt” érzés, ami eléggé el tudja venni az ember kedvét már az adott esemény közben is. Utoljára a 2018-as Kék Balatonon és a Tanúhegyek 100-on éreztem így, untam az egészet. Szerencsére ez az érzés idén már egyáltalán nem jelentkezett, köszönhetően talán annak, hogy az év első öt hónapjában 95 százalékban legfeljebb 50 kilométeres túrákon vettem részt, így nem volt alkalmam a szezonra „kiégni”.

Melyik az a frissítő az útjaid során, ami nélkül nemhogy nem indulsz el, hanem a teljesítés alatt már várod, hogy sor kerüljön rá.

CaMg és sótablettát mindig viszek magammal a hosszabb túrákra, minden egyéb másodlagos. Az sem árt, ha adnak enni néha-néha, de a víz a kardinális kérdés. A kóla (vagy sózott kóla) még elég jól tud jönni, de ezt is út közben szerzek inkább ha mód és lehetőség van rá, mintsemhogy magammal vigyem.

Hogy jött ez a Kör? Mikor döntötted el, hogy belevágsz?

Ez az ötlet először azt hiszem két éve nyáron merült fel, épp akkor, amikor bevezetésre került a kvalifikációs rendszer. Mivel semmilyen a listában szereplő versenyt sem akkor, sem 2018-ban nem teljesítettem, így ez a projekt feledésbe merült. Az idei UTH után esett le, hogy akár valamikor meg is próbálhatnám. Októberre sajnos nem tudtam „időpontot foglalni”, mivel későn kapcsoltam és a srácok beelőztek. Így maradt a november eleje.

Mit vittél magaddal az útra és miért a segítő nélküli teljesítés mellett tetted le a voksod?

Magamhoz képest rendkívül felkészültem. Vittem három sonkás-sajtos szendvicset, hat Snickerst, három-négy decathlonos izotóniós italport, gumicukrot, meg még néhány csokit. Marsot, kókuszrúdat, ahogy emlékszem. Ebből elfogyott azt hiszem három izó, az összes Snickers, két szendvics és valamennyi gumicukor.

Azért nem segítővel mentem, mert barátnőmnek nincs jogsija. Egyébként meg a pályát előtte több részletben bejártam, amit szintén nagyon élveztem és nem gondoltam, hogy különösebb szükség lenne rá. 30 óráig kibírja az ember.

Egy ilyen egyéni extrém megmérettetés során, s most fókuszáljunk kifejezetten a Börzsönyre, mire kell nagyon ügyelni?

Két dolgot emelnék ki hirtelen.

1. Nem tudom, hogy ezt más is megfigyelte-e már magán, de én amikor hosszabb túrákon veszek részt és huzamosabb ideig nincs kihez szólni, vagy nem köti le valami közvetlenül a figyelmemet, például, hogy ne zuhanjak le a Kámorról egy óvatlan bal kanyar után, akkor az agy megteszi azt a szívességet, hogy elkezd mindenféle zeneszámokból vagy versekből rövid, szöveges részleteket vetíteni, majd ezeket véletlenszerűen ismételgetni. Nagyon kíváncsi lennék ennek a tudományos magyarázatára. Egy biztos: rendkívül idegesítő jelenség.

Érdekességképpen, a „tracklist” az idei Kazinczy 200-on a következő volt:

1. Katona Klári – Vigyél el,
2. Modern Talking – Atlantis is calling,
3. Vörösmarty Mihány – Szózat.

Mindez kellemes aláfestése volt a szúnyoginfernónak. A Körön Billy Joel Uptown Girl és Oglizán András (aka Ogli G) Diese Stadt c. számaihoz volt szerencsém. Több korábbi túrán pedig a Beatrice, illetve a Kerozin erőltette rám magát. Tanulság: valahogy bírjátok ki és az indulást megelőző 48 órában már ne hallgassatok Retro rádiót a kocsiban, illetve poénból mindenféle indokolatlan számot. Megjegyzem, szinte mindig viszek magammal fülhallgatót és zenét, de egyszerűen nem érzem mostanában szükségét, hogy akárha csak fél füllel hallgatva is még egy külső ingerrel terheljem az idegrendszerem.

2. Ha kevesebb mint 48 órával az indulás előtt ott fekszel a székben véradás előtt és a szakember a te célzott kérdésedre válaszolva tájékoztat arról, hogy különösebb hatása a fizikai teljesítményre nincs a véradásnak, kivéve, ha hosszútávot fut az ember vagy hegyet mászik, akkor azon túl, hogy ezt tudomásul veszed, köszönd meg a lehetőséget és sétálj el, mielőtt vért vennének tőled. Én valamiért nem ezt tettem, ezért már az első emelkedőnél világossá vált számomra, hogy itt óriási bajok lesznek. Minden emelkedőn kvázi el akartam ájulni, illetve felfelé menetelkor 100 méterenként másodpercekre meg kellett állni pihenni, annyira az egekben volt ekkor a pulzusom. Egyébként a véradás hatásairól – nyilván utólag – részben ellentétes információkat kaptam, de a most tapasztaltak a rosszabbik forgatókönyvet igazolták.

A vadtalálkozásoktól nem tartasz? Esetleg van valamilyen érdekes sztorid?

Pécs mellett, Árpádtetőn nőttem fel, édesapám pedig erdész és vadász volt, így már a kezdetektől fogva része volt az életemnek az, hogy sok időt töltök az erdőben, éjjel és nappal is, ezért ilyen irányú félelmem, aggodalmam abszolút nincs. Magyarországon az erdőkben, ahol ember vagy kutya nincs, ott szerintem nem igazán van mitől tartani.

Ha három tanácsot kellene adnod a Körre készülőknek, mik lennének azok?

A fenti kettőhöz (nix Retro rádió, nix véradás) még annyit tennék hozzá, hogy lehetőség szerint járjátok be az útvonalat, mielőtt próbálkoztok a teljesítéssel. Természetesen akár enélkül is sikeresen teljesíthető a Kör, de egyrészt, a Börzsönyben kirándulni távtól, időjárási körülményektől és talajviszonyoktól függetlenül mindig király, másrészt magadnak teszel óriási szívességet azzal, hogy lesznek konkrét emlékképeid az útvonalról, jelzésváltásokról, necces részekről, miegyebekről.

facebook
twitter
instagram